2014. április 20., vasárnap

Első rész

Még most se akarom elhinni,   hogy a tulajdon apám, hidegvérrel lemészárolt egy alig 9 éves kisfiút. Ez képtelenség, de a szememnek még se hazudhatok. Már mindenek elképzeltem atyámat, de gyermek gyilkosnak még nem.  Mit akar ezzel bizonyítani? Hogy kegyetlen?   Nem érdekli semmi és senki, csak Nem értem mi járhat a fejében.    Lassacskán letöröltem könnyeimet, amik úgy folytak mint a zápor.  De a könnyek ilyenkor nem segítenek csupán a tettek. És más nem akar lépni, akkor majd én. Hátha tudok még az apámmal szót érteni. Mikor végig belegondoltam egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkamat. Nekem ez nem fog menni. Hisz ő sose hallgat meg. Mondjuk eddig csak kértem, és nem. Kíváncsi leszek ha már követelésbe folyik párbeszédünk. 
Sietve felpattantam az ágyamról és a szekrényben kezdtem kutatni. Egy fehér vörös szélű dobozból kivettem egy köpönyeget. Mit azon nyomban magamra öntöttem. Elől szépen megkötöttem lazára.  A palást csak  annyiból más mint a többi,   hogy erre a vörös anyagra címerünket varrták rá nagy gonddal a szabó mesterek. Miután magamra öntöttem ruházatomat,    siettem a tanácsterem felé. Hosszú folyósokon siettem át, a falak egy csata részletét ábrázolták. Néhányról már kicsit jobban lejött a festés. De mit is várhatnák? Hisz a vár is több száz éves, és a falakon lévő művészi alkotások is körülbelül a várral együtt keletkezhetek.     Már nagyon közel vagyok a teremhez. Mikor oda értem egy őrrel találtam magam szemben. 
-Mi járatban kisasszony?-kérdezte és meghajolt előttem.
- Engedj be.-utasítottam.
- Sajnálom kisasszony, de urunk királyunk hívta össze a gyűlést......
-Nem érdekelnek a kifogások. Eresz be!-emeltem fel jobban a hangszínemet.
-De hát....
-Nincs hát.-törtem félbe mondanivalóját.- Ellenszegülsz úrnődnek és parancsolódnak?
- Sajnálom de nem engedhetem be. Kérem távozón.-lépet egyet előre ami engem hátrálásra késztetett.
-Sajnálom.
-Még is mit?-kérdezte csodálkozva.
-Ezt.-azzal lándzsát kikaptam a kezéből és a tarkójához vágtam.
Leguggoltam hozzá hogy megnézzem nem okoztam benne nagyobb kárt. Kezemmel megnéztem hogy lélegzik-e? Szerencsémre nincs semmi baja csak elájult.   Sokan azt hiszik hogy egyáltalán nem lennék képes saját védelmemre. De én máshogy gondolom. Mindenki szerint csak a szám nagy, a testemben pedig erő nincs. 
Felálltam a földről és kopogás nélkül berontottam a tanács helyiségbe. A szobában az összes szem rám tapadt. Mind égető pillantásokkal perzselték a testemet. Apám mogorva kinézetéről nem is beszélve.
- Minek köszönhessük szívélyes látogatásodat?-kérdezte felállva trónjáról az apám.
Szinte hallani lehet fogai csikorgatását.
- Beszélhetnénk?-kérdeztem kissé szerényen.
- Majd ha itt végeztem..-legyintett a kezével.
Mintha csak egy buta kislány lennék, kire  nem kell semmi figyelmet fordítani. Mintha minden szava vagy kérése badarság lenne.
-Nem!! Most.-törtem ki magamból.
-Milyen egy neveletlen gyermek.-állt fel, gr. Stephan és ráütött az asztalra mi nagyot szólalt.
-Hagyják el a termet. Az ülést berekesztem.-emelte fel a kezét atyám.
-No de, uram?-szólt a meglepődött tömeg.
-Menjenek.-parancsolt a nyüzsgő tömegre.
A tanácsbeliek nem is fűztek semmit hozzá, csak meghajoltak és kifelé haladtak a teremből.Kicsit össze súgtak búgtak (főleg rólam és a viselkedésemről) a tanácsbeliek. A hatalmas vas ajtó csapódása után az apám rosszalló pillantásokat vetett felém.
-Miért zavartad meg az ülést?- kérdezte mogorván.
-Miért ölted meg a fiút?-
- Anna,   tudod hogy a szelídítőkhöz tartozott és ezek a barbár lények nem érdemelnek kegyelmet.
-De akkor is,  egy   kisfiú volt. Mi vezetett rá arra hogy kardod a gyermek vérével legyen bemocskolva? Még is mi?
- Még egyszer fel ne emeld a hangodat előttem.-szorította meg a karom.-Miért vagy ilyen?
-Lehet hogy anyámra ütöttem.-rántottam ki a kezemet az apám vaskos ujjai közül.
-Lehet, de azt remélem hogy a példáját nem követed. Abból csak megint tragédia lenne.-halkította el a hangját és lebiggyesztette az ajkát.  No de most, menj öltözz.-tárta ki a karját ág pózban az ajtó irányába.
-Szabad tudnom miért vagy kiért?-fordítottam a fejem a plafon felé.
-Kedves vendégek érkeznek és reméltem mellettem leszel érkezésükkor. És abban bizakodtam hogy te köszöntöd őket.-mikor kimondta hogy én köszöntöm őket teljesen ledermedtem.
Mindig mikor vendégek érkeznek szó szerint apám takarásában kell maradnom, és csak pukedlizni meg köszöngetni. De most én nyitok nekik ajtót? Ez hogy lehet? Vagy létezik hogy az apám megbízna bennem? Miket beszélek, vagyis gondolok még a lovához se nyúlhatok. De ez most hogy jön ide. Lehet hogy már annyi tiltást kaptam hogy az egyik utat tört magának.
-Nos?-zökkentett ki egy hang a töprengésből.
- Persze, úgy értem örömmel.-kapkodtam a levegőt-De ha azt gondolod hogy valaha is megbocsájtok vagy elfelejtem akkor tévedsz. Ily kegyetlenséget sose fogok kiverni a fejemből. Amit azzal a fiúval tettél 10-szeresen kapod vissza az isteneiktől.-eme szavak hallatán apám hangos hahotába kezdet.
-Istenek? Jaj Anna olyan okos leány lennél ha nem hinnél a tündérmesékben.
-De ezek nem tündérmesék.
-Ne vitatkozz.
-Hisz én csak a...
-Nem érdekel a véleményed.-vágott a szavaim közé.-Menj öltözz légy elegáns vendégeink fogadására.-dobbantottam egy nagyot és szó szerint kiszáguldottam a teremből.
A hátam mögé se néztem még a vas kaput se zártam be magam után. Én lennék a neveletlen a szó fogadatlan gyermek? Mikor ő sose hallja meg amikor beszélek hozzá. Ezerszer próbáltam nyitni felé de ez képtelenség. Nem létezik ember ki elvárásainak megfelel. 
Siettem a folyósokon amikor szembetalálkoztam Lucia-val.
-Lucia kérlek segíts nekem.-meg se vártam a válaszát karon ragadtam, és egyenesen a szobámig vonszoltam. 
Jó, vonszolni nem vonszoltam hisz jött a saját lábán, de azért nehezen tartotta a lépteimet.
-Gyorsan segíts rendbe szedni magam.-fogtam meg rakoncátlan tincseimet.
Lucia megfogta a fésűmet és óvatosan kezdte egy kontyba szedni a hajam míg én a vörös ajakíremmel ápoltam ajkaimat. Halvány pírrel hoztuk összhangba a sminkemet.  
Mikor készen lettünk segített egy bordó színű ruha fűzőjével. Szorosan megkötötte ami kiemelte az alakomat, derekamat megvékonyította. Nem mintha molett lennék de akkor is jobb alkatot varázsolt a bársony darab a testemnek. De még a fűző a melleimet is kicsit megnövelte. Mikor a ruhát már teljesen a testemre igazítottuk felvettem egy könnyű fekete topánkát. Ez az egyik legkényelmesebb cipőm, sokkal jobb mint az a sok bőr jobban mondva állatbőr. 
Amikor teljesen készen lettem, azonnal a lépcső felé kezdtem igyekezni. Ott vártam a vendégeket. Kezemet a korlátra helyeztem úgy támaszkodtam. Két inast leküldtem az ajtóba, hogy ha majd megérkeznek az ismeretlenek valaki nyisson nekik ajtót. Mint két cölöp fa úgy álltak a szolgák a bejáratnál. Hiába néztem őket még pislogni is alig pislogtak, a levegő vételről inkább szót se ejtek. 
Már órák teltek el de még mindig a lépcső tetején ágaskodok. Most már könyöklök a fából készült korláton. A kontyból egy tincs kitüremkedett. Azzal a pár szál hajjal csaptam el az időt mikor megkopogtatták az ajtót.
Azonnal észbe kaptam, és kihúztam magam míg a szolgálok ajtót nyitottak. Tág pupillák figyeltem a vendégeket. Két nő jött be a tágra nyitott ajtón. Az egyiknek tűz vörös tincseit bármely nő megirigyelné (ebben az időben nagy divat a vörös haj). Haját egy kontyba kötötte egyetlen egy hajszál se logót ki. Látszik nagyon fontos neki a külleme. Selyem ruhája kecsesen kiemelte alakját mihez ugyan olyan lila csipkézet legyezőt választott. Sminkje szerény de mégis nőies. Léptei könnyedék és aprók voltak. Látszottak rajta a rendkívüli finom vonások, a báj és a kellem, mintha ebben a nőben testesült volna meg.
Mellette már egy teljesen másmilyen kaliberű nő állt. Szőke hajkoronáját (fityett hányva az etikettre) leengedve viselte. Talán így még jobban kihangsúlyozta kék íriszeit. Ruhája válláig ért. Bizonyára a kellemes napos idő miatt engedte hogy, vállait pajzánan nyalogassák a napsugarak. Selyem szoknyája halvány barack színben pompázott. Léptei erőteljesek voltak, mégis csak egy hadvezér lánya. Sminkje neki már kicsit erősebb volt, mit bordó száj fénye emelt ki. Kacéran mosolygott a körülötte lévő fiatalabb grófokra. 
Két teljesen más stílusú és eszméjű nő várakozott egymás mellett. Ki hinné hogy ez a két személy nagyon jó barátságot ápol egymással. Szinte már testvéreknek tekintik egymást.
 El is felejtettem bemutatni őket.  A vörös, kecses nőszemély Maya Melborn a mellette álló szőke, határozott tartású Vareria Hevh.
Értem már mért én köszöntöttem őket. Hisz ki más is üdvözölhetné két régi jó barátnőjét? Ha nem én?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése