~Prológus~

A nap sugarai, besütöttek szobám ablakán. Bőrömnek minden szegletét érintették, és haladtak tovább felfelé. Mikor megcsiklandoztál az arcomat, szememet tágra nyitottam. Kiléptem ágyamból, és lassan oda topogtam erkélyemhez. Kellemes szél járta át testem. Hallgattam a madarak szép szólamát, a lovak nyerítését, s alattam lévő nyüzsgő por nép tevékenykedését. Csodás a mai nap. Merengésemet, kopogás zavarta meg.
-Igen?-kérdeztem lágy hangon.
- Úrnőm, atya a mai ünnepség miatt, új ruhát hozatott önnek Ommanból.-szólt szolgálónk Lucia.
Ünnepség,  nekem ez nem. Néhány nap múlva töltöm be 18-ik életévemet. Ami csak annyit takar, hogy atyám férjet akar mellém keríteni. Tudom hogy ez nagyon régimódin hangzik, de én szerelem nélkül nem akarok házasodni. De erről csak atyám dönthet. Mondjuk csak megakar szabadulni tőlem. Sose hallottam szavaiból egy kedves szót, mely felém irányulna. Anyám elvesztése óta,    és ebben az a legőrjítőbb hogy nem tudom hogy halott, vagy csak eltűnt. Alig voltam 10 mikor a tragédia megtörtént. De nem fonhatom magam köré a múltat, a jövő felé kell inteni.
-Gyere be.-intettem a kezemmel.
Ő beljebb jött, és az ágyamra rakta a ruhámat. Elszörnyülködve pillantottam ruházatomra. A ruha sötétzölden tündökölt. Kisebb sárgás beütéssel. Anyaga elég érdes volt mi nem tett volna jót a bőrömnek.
-Mi a baj Annabelle kisasszony? Önnek   nem   tetszik?-akadoztak szolgálom szavai.
-Sajnálatosan nem nyerte el tetszésem.-ő csak lehajtotta a fejét.
-Akkor szólok őfelségének.-sietve karja után kaptam.
-Majd én, atyám nem fogadja a rossz hírt szívélyesen.-azzal a tanácsterem felé vettem az irányt de Lucia utánam szólt.
-Felség.-szaladt felém.-Köntösben nem járulhat atya színe elé.-mosolygott.
Én csak homlokomhoz kaptam a kezem, és pirult arccal álltam a hosszú folyosón. Lucia-val visszamentünk szobámba ahol magamra öntöttem egy hófehér ruhát. Anyám ládájában találtam és első látásra beleszeretem. Aranyozott mintázata, tán még jobban kiemelte e ruhát.
-Csodaszép benne, mint édesanya.-ezek szavak hallatán arcomra szomorúság költözött.-Ohh sajnálom, véletlen kicsúszott a számon. Nem tudom hogy merészelhettem.-kapott az ajkai elé.
-Semmi baj.-tanúsítottam egy halvány mosollyal.
-De igen, édesanyát tiltott megemlíteni. Ohhh már megint. -most már minkét kezét szája elé tapasztotta.
-Nyugodj meg.-tettem a vállára kezemet.
- Ön mindig oly megértő volt velünk. Megtudhatom okát?
- Atyám mindig zsarnok volt, igazi szörnyeteg. Vérünkben többre, nem akarok hozzá hasonlítani.
-De hát az atya a szörnyetegeket öli.-próbálta ékesíteni.
- A sárkányokra mondod?-kérdeztem határozottan.
-Felség, még a nevük is átok. Hisz önt is...
-Megégették? Ezt akartad mondani?
-Igen. Hogy nem gyűlöli őket? 
-Mert az anyám egész életemben róluk beszélt. Folyton azt mondta hogy a sárkányoknál szebb, fenségesebb, halálosabb dolog nincs.
-De urunk csak a halálossal ért egyet, édesanya elméletével.-abban a percben az ablak felől, dulakodásra lettünk figyelmesek.
 Gyorsan odasiettünk erkélyemhez. A katonák egy kisfiút próbáltak lefogni. Kevesebb sikerrel.
-Elég!!!-ordítottam le, mire mindenki felfigyelt.
-Kisasszony ennek a fiúnak meg kell halnia.-hangzott a kegyetlen válasz.
-Mért? Mi a bűne a fiúnak?
-Úrnőm, ez a fiú a szelídítők törzseihez tartozik.
A szelídítők a sárkányok lovasaik. Évek óta háborúzunk velük. Akit a katonáink elkaptak kegyetlenül lemészárolták. 
-Akkor is. Ez egy gyermek, hogy volnának képesek megölni!-törtem ki magamból.
-Annabelle úrnő, tudja hogy kor nem számít.
- Nem érdekel!!! A mai napon nem lesz kivégzés, nem engedem.-akkor egy hintó állt meg az utcán.
Ez az apám lovaskocsija. Lassacskán kiszállt belőle egy izmosabb alkatú ember. Ki pontosabban az én atyám. Körbenézett és szemrehányó pillantásokat tett a fiúra.Mikor körbemérte a gyermeket tekintettét rám emelte, majd vissza a fiúra.
-Mi a neved?-kérdezte flegmán a fiútól.
- Nickolas.-válaszolta egy lágy gyermeki hang.
Még messziről is lehetett látni hogy a Nickolas-nak nevezett fiú remeg a félelemtől. Körmét a rideg nyirkos talaj takarja.Annyira figyeltem a kisgyermeket hogy észre se vettem hogy apám kardot ragad. Mivel a nap az égbolt legmagasabb pontján tartózkodik így sugarai mindenhova elérnek. Egy vakító éles fény, terelte el tekintettem a földön heverésző gyermekről. Egy kard volt. Apám keze a markolaton pihent, majd egy egyszerű mozdulattal kirántotta és az előtte lévő gyámoltalan ifiú felé szegezte.
-Atyám  kérem neee.-sipákoltam, könyörögtem még egy könnycsepp is kifutott a szemem szegletéből.
De meg se hallotta, mert abban a percben a kard lecsapott és a fiú holtan terült a földre. Az eddig ijedt szempár most is nyitva volt kitágult és hófehér pillantását felém szegezte. Mintha engem nézett volna. Mintha én lennék a hibás a haláláért.   Sikítozni, ordítozni kezdtem hogy mindenki hallja. De Lucia beljebb vonszolt.
-Úrnőm   kérem nyugodjon meg.-próbálta elszakítani a kezeimet az arcomtól, miket takartam mert nem akartam hogy más is lássa patakokban folyó könnycseppjeimet.  
-Én miattam hallt meg.-szipogtam.
-Ezt hogy gondolja?-kérdezte és kisöpörte a szememből hajszálaimat
-Csak álltam ott és nem tettem semmit.-hajtottam le a fejemet.-Csak álltam ott!!!!!!!!-törtem ki magamból.-Soha többet.- halkítottam el a végét.
-Mit mondott?-kérdezte szolgálom és félredöntötte a fejét.
-Soha többet nem fogok kérni. Soha.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése